Michael J. Fox: Szerencsés ember

1. fejezet

Ébresztő!

  1. Gainesville, Folrida,-1990. november

Amikor felébredtem az üzenet ott volt a bal kezemben. megremegtem tőle. Nem volt az sem fax, sem távirat, sem a szokásos rossz híreket közlő levél. Voltaképp semmi nem vlt a kezemben. A remegés volt az üzenet.

 2.                                                 Különös változások

A délelőtt folyamán a rángatózás erősödött, én meg egyre zgóbban kerestem az okát- ami nem csupán aznap volt így, hanem a következő hónapok alatt is. a valódi - felfoghatatlan- válasz voltaképp még egy teljes évet váratott magra. A remegés tényleg csak üzenet volt, és ez az üzenet ezt mondta nekem:

Ma reggel 1990. november 13-án- agyvelőm a következő bejelentést tette: válást kezdeményez gondolataimtól. Minden vita vagy békítés értelmetlen lenne; mint később megtudtam az eljárás nyolcvan százaléka már végbement. indok nincs, és a kereset visszavonhatatlan. Mi több agyam követelte és egyre inkább megszerezte a testem feletti felügyeletet, a melyet a bébivel: a balkezem kisujjával kezdett.

3.

Phillip megérdeklődte, volt-e mostanság valamiféle fizikai traumám. Mivel sok közül lehetett válogatni, sebtében végigvettem a legnagyobb, úgynevezett csapásokat, és az egyik incidens kivált érdekelte Phillipet. 

1989 telén a Vissza a jövőbe III. részének forgatásakor szabályosan felakasztotam magam az egyik elfuserált jelenetben. Marty McFly, aki 1885-ben hajótörést szenved, egyszerre egy lincselő csőcselék markában találja magát. Az utolsó pillanatban, amikor már felhúzzák, valahogy sikerül bedugnia a kezét a kötél és a nyaka közé.. Ezt a felvételt úgy tervezték meg, hogy a testem csak deréktól felfelé legyen látható, így az első két alkalommal rááltam egy kis faládára. Igaz, hogy technikai kunszt volt, ám a közelképet rőlam csinálták, így Charlie az oldalvonalon maradt. bárhogy próbálttam felemelni a súlyomat, a lóbálodzó hatás nem volt realisztikus, ezért azt ajánlottam, hogy próbáljuk meg a fadoboz alátámasztása nélkül. A következő két felvételnél jól is működött a dolog, ám a harmadiknál elszámítottam magam, és rosszhelyre tettem a kezem. A nyakamon a hurokkal lógva lógtam az akasztófán, eközben a nyaki verőér elszorult, és elájultam. Néhány másodpercig eszméletlenül himbáloztam a kötél végén, mire Bob Zemekis, aki lelkes rajongóm volt, rádöbbent, hogy ennyire azért mégsem vagyok jó színész.

4.                                                              Két szó

 Ellantétban a boldog-és-szerencsés-fickó imázzsal, amelyet gyakoroltam, néhány dolog a kelleténél jobban nyugtalanított. érdekes a betegségem nem tartozott ezek közé. De még ha tartozott volna is arra a két szóra, amelyet a neurológus ezen a napon bunkósbotként a fejemhez vágott, a legparaboidabb, leghipochonderebb fantáziaával sem voltam felkészülve; mindössze két szó volt: Parkinson-kór.

5.

Bementem a lakásba. A konyhából a vacsorafőzés finom illata áradt, és hallottam, amint Sam nevetgél Iwalanival, a barátunkkal és a dadusával. nem bírtam egyenesen bemenni hozzájuk. tracy lépett ki a konyhából az előtérbe; néma fejmozdulattal intettem, hogy menjünk a hálószobánkba. Ritkán szoktam iylen komoly arcot vágni, és Tracy azonnal leolvasta rólam, hogy nem jó hírekkel jöttem haza. Mögöttem lépegetett, s éreztem, amint kíváncsisága pánikba csapott át.

Régi, West Side-i lakásunkban furcsa hetes alakú kis előszoba van. A hetes aljából nyílik az a hálószoba, ahol megmondtam Tracynek. Sírtunk és egymásba kapaszkodtunk. emlékszem, arra gondoltam, miylen furcsa ia ez a jelenet, milyen szomorú, pont az ellentéte annak a gyógyszerhírdetésnek, amit egyépként a taxiban felejtettem... és mégis...boldogító.  Mivel halvány fogalmunk sem volt ennek a szörnyetegnek a milyenségéről, úgy képzeltük, hogy még hosszú évekig nem mutatja ki valódi agyarait, és karmait, így azután biztató szavakat mondogattunk egymásnak; a döbbent és rémült Tracy ugyanakkor annyira összeszedte magát, annyira szertő volt... emlékszem, azt suttogta, hogy betegségben és egészségben, és átölelt, és könnyektől nedves arcát az enyémhez szorította. Jellemző, mi volt erre az első ösztönös gondolatom: Ez valami csapda, biztos van valami kivezető út, csak meg kell találni. Tracynek ezt motyogtam:Minden rendben lesz...Magamnak meg ezt: Mi lesz rendben?

2. fejezet

A MENEKÜLŐ MŰVÉSZ

1. Chilliwacki katonai támaszpont, Brit Columbia,1963

A kisfiú elment... eltűnt. Meglótam, miközben anyám a katonafeleségek áldatlan feladlatával foglalaltoskodott: kicsomagolta a család holmijait, és nekiállt az új háztartás berendezésének.